A kapuőr hatvanéves

Lacza Tihamér köszöntése

„Hatalmas a tudományok kertje, virágágyásai között sok millió kertész szorgoskodik nap mint nap... A kertet övező vastag falba számtalan nyílást vágtak, egyik-másik előtt kapuőr is rostokol, hogy az odavetődő kíváncsiskodókat végigvezesse a legközelebbi ágyások és parcellák között... E sorok írója a kapuőrök egyikének tartja magát...” – vetette papírra közel húsz évvel ezelőtt a tudományos ismeretterjesztésről töprengve Lacza Tihamér.

Ha nem lenne olyan fiatalos külsejű, azt írtam volna, hogy a szlovákiai magyar ismeretterjesztés „nagy öregje” – ám nemcsak külseje, de főleg alkotóereje, vitalitása is meghazudtolja a kalendáriumi tényt: „kapuőrünk” hatvanéves.

Lacza Tihamér Bátorkeszin született 1948. november 29-én. Az újvári gimnáziumot úgy végezte el, hogy naponta ingázott lakóhelye és Érsekújvár között – lélekben szoktatva magát ahhoz az életvitelhez, amely a későbbi évek során, mindmáig életformája lett. Nem újságírónak vagy írónak készült. 18 éves fejjel csak annyit tudott, hogy többet szeretne tudni: „az új dolgok megismerésének vágya töltötte be egész lényemet” – árulja el pár évtized múltán „emlékei kertjében” barangolva. Csillagászat, biológia, geológia és kémia között vacillálva, ez utóbbinál kötött ki – talán mert a vegyészet ismerete hozzásegít az előbbi három jobb megértéséhez is.

Történelemformáló időben, 1967 őszén kezdte meg tanulmányait a prágai Károly Egyetem Természettudományi Karán. A rövidesen kitörő Prágai Tavasz hamar rádöbbenti, hogy az egzakt tudományok ismerete nem könnyíti meg az éppen zajló társadalmi, politikai „mozgások” megértését. A tájékozódást a prágai magyar diákok Ady Endre Körében keresi, ahol hamarosan a kör „Homokóra” című szamizdat lapjának a munkatársa. Itt csókolja homlokon a múzsa, no nem a költészet, hanem inkább az értekező próza múzsája, majd egy könyv végleg eldönti: hol s miben kamatoztathatja majd leginkább egyre izmosodóbb íráskészségét. Kezébe kerül ugyanis Vekerdi László: „Kalandozások a tudománytörténetben” című kötete, melyet a „szellemi mindenevő” Lacza Tihamér egy ültében végigolvas. Alea iacta est – a kocka el lett vetve: három évig ugyan szakmájában, vegyészként dolgozik a pozsonyi Szlovák Tudományos Akadémia Polimer Intézetében, ám 1975-ben hátat fordít a lombikok és vegyszerek világának és a Hét szerkesztője lesz, majd 1989-től a lap megszűnésig annak főszerkesztője.  A felvidéki magyarok legolvasottabb képes hetilapjában próbálja követni a Vekerdi sugallta példát – nem sikertelenül! „Az ókor emlékezete”, „Fejezetek a Föld napjából”, „Az ásványok birodalmában”, „Katasztrófák égen-földön”, „Felfedezők, utazók, kalandorok” – íme néhány sorozatcím, mely jelzi, hogy Lacza Tihamér nemcsak olvasóként „mindenevő”, de ismeretterjesztő és tudománytörténész szerzőként is. S ha már az „evés” szóba került, essen szó az „emésztésről” is. A már többször említett Vekerdi idézi a Földtani Közlönyt 1877-ből: „...hazánkban minden... szakközlönynek... kell legalább egy rovattal bírnia, mely közérthető, tehát egyúttal közemészthető is”.

Nos, Lacza Tihamér írásaira – lett légyen témájuk az írás története vagy a globális lemeztektonika – ez a közérthetőség, azaz „közemészthetőség” a jellemző. E közemészthetőség gerjesztette olvasói éhség késztette őt arra, hogy írásait tartósabb formában is eljuttassa a címzettekhez. Tudománytörténeti arcképei és tanulmányai „A magyar tudomány évszázadai” I. és II. kötetében, illetve e sorozat kicsúcsosodásában, a „Gondolatokból épült katedrális” című kötetben jelentek meg. A két társszerzővel – Ozogány Ernővel s e sorok írójával – közösen alkotott kötetről az egyik recenzense azt írta, hogy „egy kisebbfajta enciklopédiát pótol(hat) e vaskos kötet”, míg egy másik éppen a „közemészthetőségét” emeli ki: „hasznos, olvasmányos, stílusában az angolszász esszé mintáját követő... ismeretterjesztő kiadvány”. Mindkét vélemény teljes mértékben vonatkoztatható Lacza Tihamér szólóban kiadott köteteire is.

A 2003-ban megjelent „Utazók, felfedezők, hódítók, kalandorok” címe jelzi, milyen indítékok késztették a múltban helyváltoztatásra az embert. A témaválasztás nem meglepő, hiszen Lacza Tihamérnak, 1995-től  a Szlovák Rádió magyar adása, majd a Pátria Rádió szerkesztőjének, riporterének az utazás az igazi életformája: nincs olyan tudományos rendezvény, konferencia kis hazánkban, amelyen ne lenne ott. A rádió a modern médiák képviselője, Lacza Tihamér azonban otthonosan mozog a Gutenberg-galaxis előtti időkben is. Ezt bizonyítja 2004-ben megjelent kötete „Az ókor emlékezete”, amely az írás történetén át kalauzolja az olvasót „a sziklarajztól az ábécéig”. Az internet korában is érdemes végiglapozni e kötetet s elgondolkodni Lacza Tihamér borúlátó végszaván az írás egyre kisebb szerepéről. E borúlátást azonban maga a szerző mérsékli a két év múlva kiadott újabb enciklopédikus munkájával, amely a „Bűvös táblázat” címet viseli és kultúrtörténeti barangolást ígér a kémiai elemek birodalmában. Nyugodtan elfogadhatjuk őt kalauzunknak, hiszen a tudós, vegyészi képzettség a „Kulturhistoriker” reneszánsz típusú érdeklődésével társulva az első olvasatra nehéz szöveget is „emészthetővé”  tudja tenni.

Lacza Tihamér hatvanéves. Alkotóereje teljében ünnepel – amint azt a Katedra hasábjain „a tankönyvek hőseit” bemutató kultúrtörténeti sorozata is bizonyítja. Életét – eredeti hivatását feladva – a „két kultúra” közti szakadék elmélyülésének hátráltatására, csökkentésére tette fel. Ennek egyik leghatékonyabb módja a tudományos ismeretterjesztés, a tudományok ágyásai közé betekintést engedő kapuőri ténykedés. E magas szinten művelt ismeretterjesztésért kapta meg 2007-ben Magyarországon a Hevesi Endre-díjat, egy évvel korábban pedig a hazai Posonium Különdíjat. A tudományos ismeretterjesztésnek, nemcsak írásbeli, hanem – a Selye Egyetem óraadó tanáraként – szóbeli prófétája is Lacza Tihamér, s nem csak külső megjelenésében, ókori görög természetfilozófusra emlékeztető portréjával.

Mit kívánhat e sorok írója az ünnepeltnek? Saját hivatását meg nem hazudtolva: egészséget. Egészséget a Egészségügyi Világszervezet definíciója értelmében: azaz testi, lelki és szociális (anyagi) jóllétet.

Ad multos annos!

Dr. Kiss László, 2008

A legnagyobbak hű tolmácsolója - ma hatvanéves Lacza Tihamér

A prágai Ady Endre Diákkör elnöke mélyen a szemünkbe nézett, majd rákérdezett: „Fiúk, a vizsgákkal hogy álltok?“ Két szobatársammal zavartan csak annyit makogtunk: „Van még néhány hátra.“ „Meg ne feledkezzetek arról, hogy a tanulás miatt vagytok itt“ - zárta le a beszélgetést. Ez volt első találkozásom Lacza Tihamérral, csaknem 40 éve.

Bátorkeszin született, 1948. november 29-én, az érsekújvári magyar gimnáziumban érettségizett. Vegyésznek készült a világhírű Károly Egyetem Természettudományi Karán. De már ekkor is volt néhány gyanús tette, ami előrevetítette, hogy nem a szerves kémia lesz élete nagy kalandja. Irodalmárokat meghazudtoló mélységű előadást tartott Németh László munkásságáról az AED egyik nagytalálkozóján. Alapítója és szerkesztője volt a Homokórának, a prágai diákok lapjának, amely bevallottan az Irodalmi Szemle ellenpontja kívánt lenni. Tanulmányai végeztével, 1972-ben a Szlovák Tudományos Akadémia Polimer Intézetének munkatársa lett. Az ifjúkori eltévelyedések nem maradnak következmények nélkül: 1975-ben már A Hét című kulturális hetilap szerkesztője, hogy a következő húsz évet e lap szolgálatában töltse.

A múlt század hetvenes éveiben még nem gyógyultak be a hontalanság éveinek sebei: a hazai magyar szakemberek egy része Csehországban, zömük Magyarországon volt kénytelen újrakezdeni életét, fájdalmasan kevesen vannak, akik a köz gondjait vállalják. Nincs, vagy elvétve akad néprajzos, ismeretterjesztő, szakmailag képzett újságíró, egyetlen intézményünk a Csemadok, amely megpróbálja a tátongó űrt kitölteni. Ebben a légkörben Lacza Tihamér teszi, amit lehet: riportokat készít, szerkesztőként dolgozik, irodalomkritikákat ír, tudományos ismeretterjesztő cikkeket közöl. Közben pontosan látja, milyen fájdalmasan kevés a magyarul publikáló szakember. Megindítja a tudomány-technika rovatot A Hét hasábjain. Ekkor kerültem közelebbi kapcsolatba vele. A bennem lappangó szándékot a felszínre hozza: rábeszélt tudományos ismeretterjesztő írások publikálására. Ez lett a több évtizede tartó együttműködésünk alapja. Ugyanígy a tudománytörténeti irodalom egyik oszlopát, Dr. Kiss Lászlót is bevonja a munkába, amivel elveti a hazai magyar tudományos ismeretterjesztés magvát.

Napjainkban is számtalanszor vagyunk tanúi annak, hogy el kívánják tőlünk orozni legnagyobb tudósainkat. A nemzeti mítoszok jegyében szinte alig akad jeles magyar személyiség, akiről ki ne derítették volna, hogy szláv gyökerekkel rendelkezik. Hiszen a legtöbb hazai tudománytörténész alapállása, hogy aki a mai Szlovákia területén született, rövidebb-hosszabb ideig itt élt, az eleve szlováknak számít, tekintet nélkül származására, és hogy ismerte-e a nyelvet. Ebben a helyzetben nem kis szerepe volt Laczának abban, hogy helyére tegye a dolgokat. Hogy emelt fővel nézhessenek szembe hazai magyarjaink az alaptalan vádakkal. Hogy örömmel tarthassák számon kincseinket: a világon a magyarok dicsekedhetnek a legtöbb Nobel-díjassal egymillió lakosra számítva.

A tudománytörténeti írások szaporodásával természetszerűleg vetődött fel egy magyar tudománytörténeti összegző mű kiadása a nyolcvanas évek elején. A javasolt cím a Kárpát-medencei tudománytörténet volt, nem sejtve ekkor, hogy negyedszázad múltán e földrajzi fogalom istenkáromlásnak számít szűkebb pátriánkban -csakhogy a korabeli pártállamban sajátos ellentmondásként anemlétező piac fel volt osztva: egyetlen hazai kiadónk azzal utasította el a könyv megjelentetését, hogy ők szépirodalommal foglalkoznak, így az állami tankönyvkiadóhoz forduljunk, ez utóbbi pedig azzal védekezett, hogy ők csak tankönyvekre szakosodtak, ezért forduljunk a Madáchhoz. Ezzel a kör bezárult. A rendszerváltozás után beérett a termés: megjelent a Lacza Tihamér, Dr. Kiss László és e sorok szerzője által jegyzett A magyar tudomány évszázadai két kötete, majd néhány év múltán a Gondolatokból épült katedrális, amely Magyarországon is nagy érdeklődést keltett, az eredeti kiadványok igazi hiánycikknek számítanak.

Közben Lacza Tihamér élete is több fordulatot vett: A Hét rovatvezetője, majd 1989 telének lázas napjaiban a lap főszerkesztője lett. A forrongó társadalmi események oly sok hazai magyar értelmiségihez hasonlóan őt is magukkal sodorták: tagja lett a Csemadok OT Elnökségének, a jobb sorsra érdemes Együttélés Politikai Mozgalom Országos Tanácsának, alapítója és alelnöke a Szlovákiai Magyar Tudományos Társaságnak. Nagy szerencse, hogy mindezek mellett ismeretterjesztésre is maradt ideje. Egyik oszlopos tagja volt az Új Szó Vasárnap című mellékletében megjelent, a magyar sajtótörténet talán legnagyobb és legszerteágazóbb vállalkozásának, a Századbúcsúztató című sorozatnak, amely hamarosan A mi huszadik századunk címen kötetben is megjelent az Utazók, felfedezők, hódítók kötetében a történelem sok jelentős mozzanatát saját szemszögéből vizsgálja; Az ókor emlékezetében a sziklarajzoktól az ábécéig az írástörténet fejlődésével ismerteti meg az olvasót; A bűvös táblázatban a vegyi elemek kultúrtörténetével foglalkozik. Ez utóbbi munkája több magyarországi egyetemen ajánlott szakirodalom.

A legnagyobb elismerést, a Hevesi Endre-díjat a Katedra folyóiratban publikált Tankönyvek hősei című sorozata hozta meg számára, ezek az írások a Lilium Aurum gondozásában a közelmúltban kötetben is megjelentek. Pontosabban: egy hatkötetesre tervezettműelső darabjaként.

A felsoroltak alapján feltételezhető, ezek után nem marad másra ideje. Pedig A Hét megszűnését követően - máig betöltetlen űr maradt utána - a Pátria rádió szerkesztőjeként készít értékes riportokat, tudományos ismeretterjesztő adásokat, szerkeszti a Szabad Újság kulturális rovatát, amolyan ujjgyakorlatként lefordított harminc tankönyvet, több mezőgazdasági szakkönyvet, újabb ismeretterjesztő köteteken töri a fejét. S ami a legfontosabb: az utolsó polihisztorok egyikeként elkötelezetten ápolja a magyar tudósok emlékét. Hogy a felnövekvő nemzedékeknek legyen mibe kapaszkodniuk. Hogy örömmel nyugtázhassák, jó dolog, érdemes magyarnak lenni, maradni. Hiszen gazdagabbak vagyunk, mint a hétköznapok meddő küzdelmeiben sokszor gondolnánk.

Ozogány Ernő, 2008. november 29., Új Szó

A tudásalapú társadalom alapja

Lacza Tihamér A tudomány apostolai című tudománytörténeti munkáját mutatta be Ozogány Ernő, aki kiemelte, hogy a tudásalapú társadalom csak a teljesítményre, az egyén kiemelkedő hozzájárulására építve alakulhat ki. (Felvidék.ma, 2013. 12. 27.)