A magyarországi kartográfia megalapítója – Kogutowicz Manó (1851–1908)

A térképek minden korban fontos szerepet játszottak a tengeri hajózásban, a szárazföldi hadviselésben – és Comenius óta az iskolai oktatásban is. Természetesen a térképek szerkesztése, rajzolása sok változáson ment át az elmúlt évszázadokban, de valóban méretarányos és a valóságot híven visszatükröző, a terepviszonyokat, a tengerpartokat, a folyókat, a domborzati viszonyokat stb. pontosan leképező térképeket a 19. század közepétől, második felétől kezdve készítettek. A Prágai Tükör egyik korábbi (2015/2) számában már szó volt egy csehországi születésű, végül Magyarországon letelepedett kartográfusról (Homolka Józsefről), ezúttal egyik fiatalabb, ugyancsak csehországi, pontosabban: morvaországi gyökerű kortársáról, Kogutowicz Manóról lesz szó, akit a magyarországi kartográfia megalapítójának tartanak.

Kogutowicz Manó édesapja, Mathias Kogutowicz a mai Lengyelországban, Wojniczban született 1817-ben, húszévesen katonának állt az osztrák császári hadseregben, de 12 évnyi szolgálat után egy sebesülés miatt leszerelt és Brünn közelében, Seelowitzban egy adóhivatalban kapott írnoki állást. A helységben az 1800-as évek derekán a németek voltak többségben, de csehek is éltek ott és ők Židlochivicének nevezték városukat, amelynek ma kb. 3660 lakosa van. Legjelentősebb gazdasági létesítménye az 1836-ban alapított cukorgyára volt, amelyet 1991-ben zártak be. Mathias Kogutowicz az 1840-es évek végén nősült, felesége egy cseh nő, Marie Kubešová volt. 1851. december 21-én elsőként született fiukat Emanuel Thomasként keresztelték meg a helyi templomban, ő később, 1881-ben, amikor végleg Magyarországon telepedett le, az Emánuelt Manóra magyarosította. Noha a Kogutowicz család nem tartozott a tehetősebbek közé, fiukat katonai iskolákban taníttathatták, mivel az apa korábbi érdemeire való tekintettel nem kellett tandíjat fizetniük. Az utásziskolát elvégezve Emanuel beiratkozott a bécsi Katonai Műszaki Akadémiára, ahol négy évvel később, 1873. szeptember 1-jén hadnaggyá avatták és Olomoucban kezdte meg katonai szolgálatát az I. hadmérnöki ezredben.

Az Akadémia hallgatóiról és végzőseiről feljegyzéseket vezettek és ebben Kogutowiczról azt írták, hogy sok minden iránt érdeklődő, tornászként, vívóként ügyes tisztjelölt, aki remek rajzoló is. Német anyanyelve mellett elég jól beszélt csehül, sőt belekóstolt a franciába is, amelyet tökéletesíteni szándékozva 1874-ben Párizsba ment. Bizonyára volt alkalma a francia nyelvet is gyakorolni, de feltehetően a kártyázást sem vetette meg, mert hamarosan adósságba verte magát és emiatt egyszerűen dezertált a seregből. Úgy látszik azonban, hogy a lelkiismerete nem hagyta nyugodni, önként feladta magát, ennek következtében lefokozták és 18 havi börtönre ítélték. Kiszabadulva egy dragonyos ezredben közlegényként szolgált, majd 1877 októberében leszerelték.

Néhány hónapig szülővárosában élt, 1878-ban aztán Bécsben telepedett le, ahol alkalmi rajzolói munkákból próbálta megkeresni a kenyérre valót. A császárvárosban ismerkedett meg Karl Kapeller zongora-gyáros 16 esztendős Rose lányával, akit szeretett volna nőül venni, de Kapeller hallani sem akart a frigyről, ezért a fiatalok Sopronba szöktek a lány egyik rokonához, Montag Jakab ügyvédhez, aki örökbe fogadta Rózát, Kogutowicznak pedig tanári állást szerzett Lähne Frigyes soproni magántanodájában, ahol bennlakó tanárként rajzot, matematikát és francia nyelvet oktatott.

A fiatalok 1884 szeptemberében keltek egybe Sopronban, és bár a szigorú atya végül beleegyezett a házasságba, az esküvőn személyesen nem jelent meg. Akárhogy vesszük, tulajdonképpen ennek a szerelemnek és lányszöktetésnek köszönhető, hogy Magyarország egy zseniális térképészre tett szert, aki a következő évtizedekben nagy mértékben járult hozzá, hogy az ország valamennyi elemi és középiskolájában korszerű és magyar készítésű térképek segítségével oktassák a földrajzi ismereteket, de különböző történelmi, demográfiai és statisztikai térképeivel előmozdította a történelemtudomány, a közigazgatás stb. fejlődését is. Ezt megelőzően ugyanis elsősorban Bécsben és Prágában készült térképek és atlaszok jutottak el a magyarországi iskolákba, legföljebb a feliratozás volt magyar, de többnyire rengeteg elírással és sajtóhibával.

Kogutowicz Manó első komolyabb térképészeti megbízatása Sopron vármegye térképének elkészítése volt. Ez nem önálló munka volt, hanem az eredetileg felkért Jausz György társaként vett részt a rajzolásban. Az 1:63 000 méretarányú megyetérképhez, amelyen minden jelentős objektum: ország- és megyehatár, vasútvonalak, különböző rendű utak, középületek, emlékművek, ipari létesítmények megtalálhatók voltak magyar felirattal és alatta zárójelben németül is, egy nagyobb felbontású, Sopront és környékét bemutató 1:25 000 méretarányú térképet is mellékeltek, ezt Kogutowicz egyedül rajzolta.

A sikeres „indulásnak” köszönhetően a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban is felfigyeltek az ügyes térképrajzolóra és 1883-ben Trefort Ágost miniszter kinevezte a budapesti Posner Irodalmi Műintézet kartográfiai részlegének a vezetőjévé. A következő hat esztendőben (1884–1890 között) 30 megyetérképet készített 1:63 000 és 1:75 000 méretarányban, ezeken legalább négy, de olykor öt vagy hat színt is használt, ami abban az időben nem kis feladatot rótt a nyomdákra is. Miután további 42 megyetérképet kellett volna még elkészíteni, de ehhez nem volt elegendő rajzoló és munkatárs a Műintézetben Kogutowicz javasolta egy önálló állami Térképészeti Intézet felállítását. Trefort miniszter azonban csak magánvállalkozásként volt hajlandó ezt támogatni, ezét Kogutowicz Manó megalapította a saját térképészeti cégét (amely ráadásul a bécsi Hölzel cég leányvállalataként működött), azzal a feltétellel, hogy a minisztérium kizárólag az ott készült térképeket, atlaszokat és glóbuszokat fogja engedélyezni a különböző típusú iskolákban. Ennek fejében vállalta, hogy jó minőségű, magyar nyelvű atlaszokat és falitérképeket készítenek. Az egyes térképek, földabroszok, atlaszok, glóbuszok megrajzolásában a kor jeles földrajztudósai (pl. Lóczy Lajos, Cholnoky Jenő) közreműködtek. Lényegében ezzel vette kezdetét a hazai iskolai térképek és atlaszok tervezése és rendszeres kiadása.

1895-ben a vállalkozás társtulajdonosa, Eduard Hölzel bécsi kartográfus elhunyt, ettől kezdve a budapesti vállalat Kogutowicz és Társa Magyar Földrajzi Intézet néven működött, majd ebből jött létre 1900-ban a Magyar Földrajzi Intézet Rt. A részvénytársaság térképei eljutottak Magyarország valamennyi oktatási intézményébe, és miután rendszeresen német, francia és más nyelvű térképeket, glóbuszokat és atlaszokat is kiadtak, a Kogutowicz név Európa szerte ismertté vált. Az 1900. évi párizsi világkiállításon több színvonalas térképét is aranyéremmel jutalmazták.

El kell mondani viszont, hogy kezdetben Kogutowicz munkái is külföldi mintákat vettek alapul, de az 1900-as évek legelejére már olyan atlaszokat és térképgyűjteményeket adott ki, amelyek túlnyomórészt magyar alkotásoknak tekinthetők. Az első Cholnoky Jenővel (1870–1950) készített atlasz 1900-ban jelent meg. Mint Klinghammer István térképtörténész írja: „Kiemelkedik eredetiségével a Cholnoky által tervezett Magyarország geológiai térképe (1:2,4 millió), majd a későbbi kiadásokban a Kogutowicz Károllyal közösen tervezett Magyarország hegy- és vízrajzi térképének szintvonalas lapja. De ide tartozik számos éghajlati térkép és magyarországi néprajzi térkép is.”

Bármennyire meglepő, de még a hegységek és az egyéb domborzati alakzatok megnevezése is problematikus volt Kogutowicz színrelépése előtt. Cholnoky Jenővel közösen csináltak rendet ezen a téren is. Kogutowicz Manó iskolai atlaszaiban megjelentek a csillagászati-földrajzi ábrázolások, sőt a térképészettel kapcsolatos alapvető tudnivalók is, mint a térképvetületek ismertetése vagy a térképeken található jelölések magyarázata.

Kogutowicz Manó 1908. december 22-én, egy nappal 57. születésnapja után adta vissza lelkét a teremtőnek. Munkásságát térképész fia, Kogutowicz Károly (1886–1948) folytatta, aki még apja mellett tanulta ki a kartográfia tudományát. 1918 után azonban elveszítette tulajdonát az édesatyja által alapított vállalatban, ezért igazgatói tisztségéről is lemondott. Később középiskolai, majd egyetemi tanárként földrajzot oktatott. Legjelentősebb térképészeti munkája Magyarország Néprajzi Térképe, amely az első makroregionális kárpát-medencei etnikai térkép volt.

Ha összegezni szeretnénk Kogutowicz Manó életművét, akkor a Magyarország a XX. században című kiadvány kartográfia-történeti részének egyik fejezetéből idézhetnénk: „Kogutowicz 1890–1908 között csaknem 150 térképet jelentetett meg (ebből 37 földrajzi, 20-nál több megyei falitérkép, 13 egyetemes, 10 magyar történelmet szemléltető falitérkép, 7 földrajzi és 3 történelmi atlasz, illetve egy vaktérképsorozat). Térképeinek jelentőségét azok úttörő jellege adta. Kogutowicz munkásságával külön stílust teremtett. Falitérképei, atlaszai, megyei térképei egységes neveléselméleti elv alkalmazását tükrözik. Nevéhez fűződik német, szlovén, olasz nyelvű változatban szerkesztett, 25,5 és 51 cm átmérőjű földgömbjeinek exportja. Oktatást segítő munkái mellett Kogutowicz adta ki 1902-ben az első magyar, nagyközönségnek szánt világatlaszt. Ez az első földrajzi atlaszunk, amely számos tematikus (éghajlati, növényföldrajzi, néprajzi, mezőgazdasági és ipari termelési) térképet is tartalmazott.”

Felsőbalogról Budapestre – Prágán keresztül

Szepesházy Kálmán geológus életútja

Sok kiváló magyar embernek életre szóló élményt jelentett a cseh fővárossal való találkozás. Voltak, akik turistaként vagy kiküldetésben töltöttek rövidebb-hosszabb időt Prágában, de többnyire valamelyik ottani egyetemen folytatott tanulmányaiknak köszönhetően szerettek bele életre szólóan ebbe a városba. Közéjük tartozott Szepesházy Kálmán (1919-2008) jeles magyar geológus is, akinek az életében meghatározó szerepet játszott az a néhány szemeszter, amelyet a prágai Károly Egyetemen a természetrajz-földrajz szakon töltött el.

Szepesházy Kálmán a Gömör megyei Felsőbalogon (ma Nagybalog) született 1919-ben. Szülei már nem voltak éppen fiatalok, amikor a kisfiú meglátta a napvilágot: uradalmi erdész édesapja 59. évében járt, édesanyja pedig 41 esztendős volt. A teljesség kedvéért el kell mondani, hogy Kálmán édesanyja apjának a második felesége volt és az egyetlen fiú mellett még hat lány is a család tagja volt. A legkisebb gyerekek sorsa mindig rendhagyó. Szepesházy Kálmán vidám környezetben nőtt fel, de együtt a falusi parasztgyerekekkel, és hogy ne tűnjön ki közülük, maga is mezítláb járt az elemi iskolába. Már korán önállóságra szoktatta magát, 13 éves sem volt még, amikor elvállalta a gyengébb tanulók korrepetálását, és így egy kis zsebpénzhez is jutott, mert édesapja ezen a téren egyáltalán nem kényeztette el.

Tíz éves volt, amikor megkezdte tanulmányait a rimaszombati gimnáziumban, de ezt beárnyékolta édesanyja egyre súlyosbodó betegsége, majd halála, és a népes család szűkös anyagi helyzete is, mivel édesapja nyugdíját indokolatlanul lecsökkentették. Ennek ellenére az érettségi után úgy döntött, hogy a cseh fővárosban folytatja a tanulmányait. Önéletrajzában erről a következőket írja: „1937 őszén kevés holmival és kevés pénzzel felutaztam Prágába, és a cseh nyelvű Károly Egyetemen (volt német nyelvű is) beiratkoztam a természetrajz-földrajz szakos tanári szakra. Mérnöknek készülő unokatestvéremmel sikerült nagyon jó albérleti szobát szereznünk. A családomban nagy szeretetben éltünk együtt, ennek ellenére én valahogy nem éreztem magamat szabadnak. Prágába érve gyökeresen megváltozott az életem. Csak szlovákul tudtam valamelyest beszélni, a cseh nyelvet Prágában kezdtem elsajátítani. Nagyon kevés pénzzel kellett gazdálkodnom. A nagy szegénység azonban egyáltalán nem okozott gondot. Teljesen önálló, szabad ember lettem. Élveztem, hogy úgy élek, ahogy akarok, és csak olyan dolgokat tanulok, amiket szeretek. Pedig akkor még 18 éves sem voltam. Megtanultam a pénzemet fillérekre beosztani és észszerűen felhasználni. A nagyon egyszerű és olcsó étkezésen kívül olykor színházra, operára, mozira és könyvekre is tellett. Prága csodálatosan szép város volt. Gyorsan megszerettem, és megszoktam a nagyvárosi életet. A magyar diákszervezet, a MAK (Magyar Akadémikusok Köre) Vencel téren levő klubja ideális hely volt a szabad órák eltöltésére. Egyetlen előadást el nem mulasztottam az egyetemen. Este odahaza is folytattam a tanulást. Így igen gyorsan kezdtem csehül megtanulni. Az első szemeszter végén már sikerült jelesre kollokválnom. Prágában a nyomorhoz közelálló szegénységben megint kezdtem olyan maradéktalanul boldog lenni, mint amilyen kisgyermek koromban voltam.”

A Károly Egyetemen a legkedvesebb professzora Radim Kettner (1891–1967), a modern cseh geológia megteremtője volt, akinek négykötetes geológiájából még e sorok írójának prágai tanulmányai idején (1967–1972) is minden geológiaszakos hallgató tanult. Kedvelt kutatási témái között szerepelt a Gömöri–Tornai Karszt vizsgálata is. Ez csak azért érdekes, mert Szepesházy Kálmán szintén több dolgozatot publikált a későbbiekben erről a földtani alakulatról. Kettner professzorról egyébként ezt írja: „. Ő volt a cseh geológia vezéregyénisége, ragyogóan adta elő a geológia alapját jelentő általános földtant. Mindenki rajongva szerette. Prága környékének a csodálatos földtani felépítése, amellyel tanulmányi kirándulásokon ismerkedtem meg, egy addig ismeretlen világot jelentett számomra, s valósággal lenyűgözött. Elhatároztam, hogy a tanári diplomát feltétlenül megszerzem, de ha lehetséges lesz, inkább terepen dolgozó geológus leszek. Prágát örökre a szívembe zártam, s az ott eltöltött hónapok életem egyik legboldogabb szakaszát jelentették számomra.”

1938 őszén aztán a történelem válaszút elé állította Szepesházyt. A Müncheni, majd a Bécsi Döntést követően Csehszlovákia németek, illetve magyarok lakta része levált az országról és Gömör déli része is visszakerült Magyarországhoz. Szepesházy Kálmán Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta és fejezte be egyetemi tanulmányait. Pesti diákéveiről így vallott már idézett önéletrajzában: „A Duna-parti panoráma egyedülállóan szép volt, ennek ellenére Budapestet soha nem tudtam úgy megszeretni, mint Prágát. Más volt itt a társadalom, nagyobbak voltak az osztálykülönbségek, és mások voltak az egyetemi hallgatók is. Tanáraim azonban a prágaiaknál sokkal jobbak voltak. Életem egyik legnagyobb csodájának tartom, hogy pár éven át Cholnoky Jenő földrajzprofesszor tanítványa lehettem. Ő óriási tudású szakember, a lényeget tökéletesen meglátó zseni, ragyogó pedagógus és előadó, azon kívül írói és festői képességei is rendkívüliek voltak. Mauritz Béla a kristálytant, ásványtant és kőzettant, Dudich Endre az állatrendszertant szinte tökéletes szinten tanította. A geológia professzorát, Papp Károlyt azonban össze se lehetett hasonlítani Radim Kettnerrel. Papp Károly egészen kiváló geológus volt, de nem való volt egyetemi tanárnak.” (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a felsoroltak közül ketten felvidéki származásúak voltak: Mauritz Béla Kassán, Dudich Endre Nagysallón született.)

Szepesházy tulajdonképpen két szakot végzett egyszerre, hiszen a geológia mellett a tanári szakon is nagy szorgalommal tanult, de emellett készült a doktori disszertációjára is, és az ország különböző területein – Kárpátalján, Erdélyben – terepmunkát is végzett, sőt 1942 nyarát a felvidéki Ajnácskőn töltötte, ahol bazaltmintákat gyűjtött, a következő esztendőben pedig Kassa környékén a Csermely-patak mentén tereptani kutatásokat folytatott. Ekkoriban már javában dúlt a II. világháború és a katonai behívó Szepesházyt is megtalálta: 1943. október 1-jén bevonult a kézdivásárhelyi 24. hegyi határvadász zászlóaljhoz. Az 1944. augusztus 23-i román kiugrást követően a szovjet csapatok román segítséggel könnyen bejutottak Erdélybe és Szepesházy Kálmán sokadmagával orosz hadifogságba esett és nehéz körülmények között négy évet töltött el a Jeges-tenger partjánál fekvő Arhangelszkben.

1948 júliusában tért vissza Magyarországra és a budapesti Földtani Intézetben lett néhány hónapig térképező geológus, majd a Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaságnál (MAORT) kapott munkát. Ekkor mélyedt el a geológiai fúrások technikájában, amely elsősorban a kőolajlelőhelyek feltárásában volt fontos, de később nagy hasznát vette a Kárpát-medence földtani felépítésének vizsgálatában is. Főnökei azonban nem nagyon méltányolták azt, hogy szerette volna tudományosan feldolgozni és rendszerezni a mélyfúrások során kapott magmintákat, amelyek fontos üzeneteket hoztak a Kárpát-medence földtani múltjából. Így is számos figyelemre méltó tanulmányt publikált a Földtani Közlönyben, az Általános Földtani Szemlében és más szaklapokban. Mindmáig alapvető fontosságúnak tartják az 1973-ban kiadott A Tiszántúl északnyugati részének felsőkréta és paleogén korú képződményei c. monográfiáját. Volt egy nagy jelentőségű felismerése, amelyet sokáig figyelemre sem méltattak: rájött arra, hogy a gázkitöréseket az öblítő iszapban jelentkező ozmózis és a túlhevült gőzök okozzák.

1980-ban – elsősorban a munkáját megnehezítő és sokszor ellehetetlenítő befolyásos emberek alattomos viselkedése miatt – nyugdíjba vonult és többet már nem foglalkozott geológiai kutatásokkal. Ehelyett szentendrei, majd monori kertjében gyümölcsöt és zöldséget termesztett, és ahogy némi öniróniával írta: „a fölösleget nyugdíj-kiegészítés céljából, az óbudai piacon értékesítettem. Így a kőművesmesterségen és a kertészkedésen kívül a kofaszakmát is kitanultam.” Szepesházy Kálmán portréja azonban nem lenne teljes, ha nem említenénk meg mecénási tevékenységét. Egykori budapesti kollégiumi lakótársa és barátja, Turczel Lajos (1917–2007) irodalomtörténész segítségével az 1970-es évektől a tanulmányaikat Magyarországon folytatni kívánó magyar szakos egyetemistákat anyagilag támogatta, és egyik alapító tagja lett a Rákóczi Szövetségnek is. Szülőfaluját rendszeresen látogatta, sőt 2007-ben egy kis házat is vásárolt ott, hogy a nyarakat ott tölthesse. Amiben csak tudott, segítette földijeit, akik azóta is hálásan emlékeznek rá, annál is inkább, mert végakarata szerint Nagybalogon helyezték örök nyugalomra 2008. március 3-án bekövetkezett halála után.

Szepesházy Kálmánt a történelem és a képzőművészet is érdekelte. Több mint 100 darabot számláló gyűjteménye volt jelentős magyar festők – pl. Aba Novák Vilmos, Csontváry Kosztka Tivadar – alkotásaiból, ezeket 1999-ben a szolnoki Damjanich János Múzeumnak ajándékozta. Ezért a nemes gesztusáért 2001-ben elsőként vehette át a Rotary Mecénás Díjat. 2005. novemberében ő maga is alapított egy díjat „Szepesházy Kálmán – a magyar mélyföldtani kutatásért” címmel, amelyet az ügyrend értelmében 3 évenként osztanak ki a Magyar Földtani Társulat javaslatára. Olyan munkákat jutalmaznak, amelyek a Pannon-medence földtanát vizsgálják mélyfúrások, kőzetelemzések alapján és az eredményeket alpi–kárpáti–dinári keretben értékelik. Ennek magyarázatára már csak a szűkre szabott terjedelem miatt sem térnék ki, de minden bizonnyal Szepesházy Kálmán ezzel is fricskát akart mutatni azoknak a befolyásos, de maradi geológusprofesszoroknak, akik nem akartak tudomást venni arról, hogy a Kárpát-medence nem valamilyen ősi merev masszívum, hanem az erős alpi tektonikus folyamatok által megbolygatott és hegységképző ciklus mozgási övezetének a képződménye.

A magyarországi térképészet egyik megújítója – 175 éve született Homolka József

Az egykori Habsburg Birodalom és később az Osztrák–Magyar Monarchia is a szellem emberei közül sok kiválóságnak nyújtott lehetőséget arra, hogy képességeit és tudását szülőhelyétől távolabb hasznosítsa és akár még egy más nemzet tudomány- és kultúrtörténetébe is beírja nevét. A cseh–magyar szellemi kapcsolatok jeles kutatója, Mészáros Andor mintegy 4–5 ezerre becsüli azoknak a cseheknek a számát, akik a 19. század második felében Magyarországon, elsősorban Budapesten telepedtek le hosszabb-rövidebb időre vagy akár végleg is, és sokan közülük magyarrá lettek. A cseh és a morva határvidéken, a Cseh–Morva Felföld lábánál található Hlinsko városában látta meg a napvilágot az a kiváló férfiú is, aki sokat tett a magyarországi kartográfia felvirágoztatásáért. Mi magyarok Homolka Józsefként tiszteljük és becsüljük, de 175 esztendeje, amikor 1840. február 26-án megszületett Josef Homolka néven jegyezték be a helyi anyakönyvbe.

Hlinsko ma alig 10 ezer lakost számláló kisváros a Pardubicei kerület déli határánál. Homolka gyermekkorában járási székhely, majd később fontos vasúti megállóhely is lett, ennek köszönhetően fellendült az ipara és megélénkült a szellemi élete is. Homolkától csak egy hónappal volt fiatalabb egy jeles cseh politikus, író és néprajztudós, Karel Adámek (1840. március 23. – 1918. január 11.), aki ugyancsak a városban született és itt is hunyt el, akárcsak öccse, Bohumil Adámek (1848. november 8. – 1915. október 28.) költő és drámaíró, aki a népi mesterségek és a népszokások kutatójaként 1895-ben levelező tagja lett a Cseh Tudományos és Művészeti Akadémiának. A legismertebb személyisége a városkának azonban kétségtelenül Karel Václav Rais (1859–1926), népszerű gyermekkönyvek írója, aki nem itt született ugyan, de a hlinskoi gimnáziumban tanított 1882–1887 között és sokat fáradozott a városka kulturális életének fellendítésért is.

Homolka József szülővárosában kezdte tanulmányait, majd a chrudimi reáliskolában végzett és 16 évesen gyakornok lett egy kataszteri felméréséket végző csapatban. Így került Magyarországra, először Sopronba, majd a közeli Kismartonba (ma Ausztriában található és Eisenstadt a neve). Később mérnökként megfordult Magyarország számos helyén, de elsősorban a Dráva mentén működött Horvátországban. 1866-ban önkéntesnek jelentkezett a császári hadseregbe, a hegyivadászok hadnagyaként harcolt a poroszok ellen, de három hónap elteltével már ismét a munkahelyén szorgoskodott. Az osztrák–magyar kiegyezést követően saját útját kezdte járni és a terepen végzett háromszögelés és földmérés helyett a tervezőasztal mellett végzendő munkát választotta. Abban az időben sokféle térképre volt szüksége a közigazgatásnak és a jó térképrajzolók nagyon keresettek voltak. Ezeknek a „földabroszoknak” a készítésében a Telekzeti Kőnyomda jeleskedett, amelynek egyik fontos „profilja” a királyi és koronauradalmak átnézeti és erdőgazdálkodási térképeinek a kiadása lett, emellett azonban korszerű megye- és várostérképeket is készített. Kassán volt az egyik felmérési felügyelőség és az egyik kataszteri térképtár is, ahol Homolka József 1869-ben mérnöksegédként tevékenykedett. Őt bízták meg a város első újkori térképének a megtervezésével. „A térképen díszes címkeretben a kassai dóm, a pályaudvar, a városcímer és a város pecsétje is szerepel, a kerületek számmal, a városrészek, utcák, terek névvel, az épületek alaprajzban házszámozással, a középületek számmal és a kereten belül számmagyarázattal, a díszparkok a fák, bokrok és sövények pontos elhelyezkedésével szerepelnek.” (Pályi Zsófia Kata: A Magyar Királyi Telekzeti Kőnyomda Budán; Castrum 1. évf./2014, 1. szám). A térkép megrajzolásában a bártfai születésű Myskovszky Viktor (1838. május 14. – 1909. november 2.) építészmérnök és művészettörténész volt a segítőtársa, aki 1868–1897 között a kassai főreáliskola ábrázoló geometria és rajztanára volt. A közös munka során jó barátok lettek, Homolka gyakran meglátogatta őt szülővárosában, ahol feleséget is talált magának és élete vége felé itt telepedett le.

A szóban forgó térkép egyébként még nem a méterre épülő mértékegységeken alapult, miután hüvelykekkel és ölökkel dolgozott, a feliratok azonban kizárólag magyarul szerepelnek rajta. Ezt egy mai szlovák szerző nem csekély rosszindulattal a magyarosítás példájaként említi, és némi malíciával megjegyzi, hogy Homolka keresztneve nem Józsefként, hanem Jósefként szerepel a térképen. Ez az írásmód azonban akkoriban általános volt, tehát a gúnyolódás egyáltalán nem helyénvaló, arról már nem is szólva, hogy abban az időben Kassának jobbára német és magyar lakosai voltak, a szlovákok lélekszáma nem érte el még a 10 százalékot sem. Maga a nyomtatás alapjául szolgáló kézzel rajzolt 57 X 87 cm méretű térkép ma a kassai Miklós börtönben berendezett kiállítási anyag egyik szép darabja.

Kassa térképe nagy tetszést aratott a szakmai körökben, és ennek köszönhetően Homolka 1870-ban az Államnyomda térképészeti osztályára került (később helyettes vezetője is lett), ahol nagyon sok fontos feladatot kapott és mintegy 150 különböző térképet készíthetett el. Az interneten keresve számos olyan antikváriumi térképre bukkan az ember, amelyet Homolka József tervezett és az általa vezetett munkacsoport kivitelezett.

Az egyik legjelentősebb alkotása Magyarország közigazgatási térképe, amelyet 1888-ban adtak ki, méretaránya 1:900 000 volt. Ezt megelőzően jó nyolcvan évvel korábban a felvidéki (Szedlicsnán született) Lipszky János (1766–1826) szerkesztett egy nagy méretarányú (1:500 000) ország-térképet, amely 1804–1806 között jelent meg Tabula generalis regni Hungariae… címmel, majd 1813-ban a püspökladányi születésű Karacs Ferenc (1770–1838) rézmetsző és térképész adott közre egy 1:1000 000 méretarányú ország-térképet Magyar Erdély Galitzia és a hozzájok kaptsolt országok földképe címmel.

Homolka 1895-ben kiadta a Magyarország közigazgatási térképe c. munkáját, majd már nyugdíjba vonulását követően jelentette meg 1901-ben Magyarország és Horvátország közigazgatási és közlekedési térkép c. művét. Ezek nagyméretű alkotások voltak, de készített számos megye- és várostérképet is (pl.: Budapest térképe –1: 10 000; Pest megye térképe – 1:500 000; Magyarország hegy- és vízrajzi térképe – 1:2 160 000). Emellett különböző kiadványokhoz ő szerkesztett térképmellékleteket. Az ugyancsak csehországi származású (Židlochovicében született) Kogutowicz Manó (1851–1908) iskolai térképei előtt elsősorban Homolka iskolai atlaszait forgatták a magyarországi diákok. A pozsonyiak közül is csak kevesen tudják, hogy az olasz származású mérnök, Enea Lanfranconi (1850–1895), aki városukban működött (egy hidat is elneveztek róla) a Duna magyarországi szakaszáról egy hossz-szelvényt szerkesztett, ennek kiadását is Homolka József felügyelte.

1897-ben vonult nyugalomba és felesége szülővárosában, Bártfán telepedett le. Ehhez a városhoz azonban már ezt megelőzően is szoros szálak fűzték, mégpedig egy jeles kortársának köszönhetően. A bártfai születésű Chyzer Kornél (1836–1909) orvos, balneológus, zoológus egy 1887-ben németül publikált balneológiai művéhez (Die nahmhafteren Heilquellen Ungarns und seiner Nebenländer...) 1886-ban egy kétnyelvű térképmellékletet szerkesztett Magyarország gyógyhelyei és ásványvizeinek térképe címmel. Mint Vida Mária orvostörténész megjegyzi: „Ezen a fürdőtérképen külön osztályba sorolta a gyógyhelyeket, az ivóvízhelyeket, a hidegvíz-gyógyintézeteket, a téli gyógyhelyeket és a nyaralóhelyeket, a fenyőlevélfürdőket. Homolka megkülönböztető jelei: a piros, kék és fekete színek és a különböző aláhúzások. Chyzer Kornél addigi balneológiai szakirodalmi és gyakorlati működésének summája ez a térkép! Az egyes gyógyhelyeket nagyobb, kisebb és jelentéktelen fürdőhelyekre osztja; az önálló – fürdőhelyek nélküli – forrásokat és a szétküldésre, palackozásra kerülő vizeket különbözteti meg. A vízelemzések alapján: vasas, konyhasós, tiszta egyszerű savanyú, égvényes, keserű kénes, földes, összesen hétféle vizet jelöl meg. Feltünteti a fürdőhely tengerszint feletti magasságát. Utoljára élete »vesszőparipáját«, a közlekedési lehetőségeket részletezi: vasút, építésben lévő vasút és tervezett vasút (megjelölve a létező vasútállomásokat is), országút, fenntartott és közönséges utak. E térkép közérthető propaganda fürdőink és forrásaink használatához.”

Már nyugdíjasként fogott hozzá a Magyar Földrajzi Társaság által kezdeményezett Nagy Magyar Atlasz munkálataihoz. A szakma nagy tisztelettel emlékezik rá, hiszen egy olyan korban törekedett a magyar kartográfia, valamint a térképek nyomdai kivitelezésének a tökéletesítésére, amikor ehhez még nem álltak maradéktalanul rendelkezésre azok az eszközök és berendezések, amelyek néhány évtized múlva jelentősen megkönnyítették a térképrajzolók munkáját.

„Mások nyomorúságát fogom enyhíteni…” – 200 éve hunyt el Cházár András, a siketnémák magyarországi oktatásának kezdeményezője

A fogyatékkal élők egykor sokszor a társadalom megtűrtjei voltak, sőt időnként különböző megaláztatásoknak is ki voltak téve, ugyanakkor tudunk arról is, hogy pl. az ókori Egyiptomban, Mezopotámiában vagy Izraelben igyekeztek valamiképpen gondoskodni róluk. A siketen születettekről sokáig azt tartották, hogy szellemileg retardáltak, és nem is oktathatók, pusztán azért, mert híján voltak az értelmes kommunikációnak. E téren csak a 16. század második felétől kezdődően figyelhető meg szemléletbeli változás. II. Fülöp spanyol király udvari festője, Juan Fernandez de Navarette (1526–1579), aki még kisgyermekként elveszítette a hallását és nem tudott beszélni sem, jelekkel és mimikával kommunikált, honfitársa Pedro de Ponce (1520–1584) bencés szerzetes pedig 1580-ban elsőként kezdett el siketeket beszélni, írni és olvasni tanítani. A nagy francia filozófus, René Descartes (1596–1650) egyik legfontosabb művében (Értekezés a módszerről) a siketekről a következőket jegyzi meg: „a született siketnémák, kik éppúgy vagy még inkább meg vannak fosztva a beszélőszervektől, mint az állatok, maguktól szoktak bizonyos jeleket kitalálni, amelyek által megértetik magukat azokkal, akik rendesen körülöttük vannak és idejük van megtanulni a nyelvüket”. Angliában már a 17. században voltak próbálkozások a siketek intézményes keretek között történő oktatására, miután George Dalgarno (1626–1687) nyelvész, valamint a 400 esztendeje született John Wallis (1616–1703) matematikus, nyelvész, gyógypedagógus – egymástól függetlenül – kidolgozták a kézi ábécét a szavak kiejtésére. A 18. század második felétől aztán a kontinensen is – először Franciaországban – intézményeket alapítanak a siketnémák oktatására. Az úttörő Charles-Michel de l’ Épée (1712–1789) francia ügyvéd volt, aki 1760-tól előbb párizsi otthonában, majd egy maga által alapított iskolában oktatta a siketeket, kialakítva a siketnémák oktatásának ún. francia módszerét, amelyben fontos szerep jutott a jelnyelvnek. De l’ Épée módszerének európai elterjedéséhez nagyban hozzájárult II. József császár és magyar király érdeklődése a téma iránt, aki 1770-ben személyesen megfordult de l’ Épée iskolájában. Az uralkodó „jóindulata zálogául egy arany-burnót-szelenczét, melyen a császár képe diszlett, ajándékozott neki 50 benne rejlő arannyal”. Az idézőjelben szereplő megjegyzés a csallóközi Vásárúton született Karcsú Antal Arzén (1827–1893) ferencrendi kanonok Vácz város története c., 1880–1882-ben megjelent könyvéből való. A későbbiekben még hivatkozni fogunk erre munkára, hiszen talán a legrészletesebben ad hírt a Vácott megnyitott első magyarországi siketnéma intézet kezdeteiről.

II. József az 50 arany után újabb 500 aranyat is küldött de l’ Épéenek, de azt egy Storch nevű bécsi áldozópappal juttatta el Párizsba azzal a kéréssel, hogy tegye lehetővé neki a módszer elsajátítását. Storchot May József is elkísérte, aki az 1779-ben alapított bécsi intézet első igazgatója lett. Róla sajnos a források eléggé szűkszavúan írnak, Szinnyei József nevezetes bibliográfiai művében is csupán a következőket tudta feljegyezni róla: „A bécsi siketnémák nevelő intézetének főigazgatója; 1801. már. 11. Budán a várban két Bécsből magával hozott magyar születésű tanítványával vizsgálatot tartott, melyre előkelő közönség gyűlt össze; a tanítványok idősbike Fáy Károly 15 éves felső-mérai abaujmegyei származású volt, a másik Henisch Károly Mosonmegye orvosának fia; az első váczi intézetben kisegítő-társnak volt ajánlva. Munkái: 1. Intézet egy siketeket és némákat nevelő-oskolának felállítása végett Magyarországon. Hely és év n. 2. Első esméretek a siket némák számára. May szerént. Kérdésekkel bővítette és a nyelv tanulásban való gyakorlásra alkalmaztatta Schwartzer Antal. Buda, 1817. (2. kiadás. U. ott, 1823. Németül: U. ott, 1817-23. Két rész). Magyar Hirmondó 1801. I. 608. l.”

Magyarországon a siketekkel elsősorban az árvaházakban foglalkoztak, de a 18. sz. végéig inkább „gyámolították” őket, mintsem oktatták. Hogy új módszerrel kell a siketekkel foglalkozni, azt hazánkban először Cházár András [ejtsd: Császár] kezdeményezte. A következőkben az ő fordulatokkal teli életével és nem szokványos tevékenységével ismerkedhetnek meg.

Cházár András a Gömör vármegyei Jólészen (szlovákul: Jovice, ma kb. 730 lakosa van, jobbára magyarok) látta meg a napvilágot 1745. június 5-én egy elszegényedett evangélikus nemesi családban. Mint a szülőfaluja honlapján olvasható bejegyzésből is megtudható: szülei nem evangélikus szertartás szerint, hanem a krasznahorkaváraljai római katolikus templomban kereszteltették meg az újszülöttet. A fiúcska nyolcéves koráig Jólészen nevelkedett, majd 1753-tól Berzétén tanult tovább, két évvel később, 1755-ben Dobsinára került, ahol elsajátította a német nyelv alapjait. Azt, hogy a római katolikus keresztelési szertartást a szülők csupán taktikai megfontolásból választották, mi sem bizonyítja ékesebben, hogy a tizenkét éves fiú a jó hírű eperjesi evangélikus líceumban, majd 1762-től a késmárki líceumban folytatta a tanulmányait. 1765-től Pozsonyban jogot hallgatott és a szállásadója gyermekeinek neveléséért kapott pénzzel törlesztette egyrészt a kosztot és a kvártélyt, másrészt a tanulással járó egyéb kiadásokat. 1770 és 1773 között előbb Eperjesen, majd Pesten volt ügyvédbojtár. 1773 novemberében visszatért szülőföldjére és Rozsnyón nyitott ügyvédi irodát. Ebben az időben talán a legismertebb pere az volt, amikor régi oklevelek alapján megvédte Dobsina mezőváros polgárainak jogait a csetneki uradalommal szemben. Azt is feljegyezték róla, hogy nem szívesen tett lakatot a szájára és gyakran a szegények szószólójaként lépett fel. A jólészi krónika számon tartja azt az esetet is, amikor báró Andrássy Antal (1742–1799) rozsnyói püspök előbb meg akarta fosztatni nemesi címétől, majd 1775-ben tulajdonjogi pert indított ellene a Rozsnyót Krasznahorkaváraljával összekötő forgalmas út mentén állítólag törvénytelenül emelt épület (egy kocsma) miatt, amelynek telkére ő is igényt tartott. Talán nem lepődünk meg azon, hogy a jogi huzavona akkoriban is elég sokáig elhúzódott, csak 1811-ben került pont az ügy végére, s akkor Andrássy már 12 éve halott volt.

Cházárnak sikerült ügyvédi irodáját felvirágoztatnia, és nemcsak gazdag nemesek peres ügyeiben járt el, hanem a szegények képviseletét is elvállalta, általában ellenszolgáltatás nélkül. 1784-ben azonban II. József – aki felvilágosult nézetei ellenére lenézte a nem német nemzetiségű alattvalói anyanyelvét – elrendelte, hogy a bírósági tárgyalásokon ezentúl kizárólag a német legyen használatos. Ezt Cházár elutasította, inkább bezárta az irodáját és a vármegyénél vállalt közhivatali feladatokat. Háromszor is Gömör megye főjegyzőjévé választották, ebben a minőségében 1790-ben tüzes szónoklatban bírálta az éppen elhunyt II. József magyarellenes intézkedéseit, emellett ő fogalmazta meg azokat a beadványokat és panaszokat is, amelyeket a vármegye Bécsbe küldött. Később több vármegye is táblabírájává választotta. Az evangélikus egyház világi képviselőjeként az 1791-es pesti református zsinaton elsősorban a házassággal kapcsolatos kérdésekben fejtette ki a véleményét. Mintha csak megsejtette volna, hogy ezzel neki is meggyűlik majd a baja. Háromszor nősült. Először 1780-ban, amikor Okolitsányi Máriát vezette az oltár elé. 1783-ban ebből a házasságából született Gábor fia, akivel később sok gondja támadt. Feleségétől 1786-ban elvált, miután kiderült, hogy a nő eltitkolta betegségeit, ezekről azonban közelebbit nem sikerült megtudnunk. Második neje Márjássy Krisztina volt, a nő azonban egy hét múlva – ahogy ma mondanánk – „lelécelt”. A gömöri törvényszék a nő önkényes távozása alapján felbontotta ezt a házasságot is. Cházár 1795-ben találta meg az igazit Semberi Terézia személyében, meg is tartották az esküvőt, de ekkor váratlanul felbukkant a színen a második feleség, aki egy magasabb instanciánál megtámadta a gömöri törvényszék válóperi végzését, amelyet a királyi tábla semmissé nyilvánított, kimondva egyúttal a harmadik házasság érvénytelenségét is. Ennek ellenére Cházár továbbra is együtt élt Semberi Teréziával, aki 1800. március 1-jén hunyt el. Valószínűleg ekkor írta egy levelében a következő mondatot: „Mások nyomorúságát fogom enyhíteni, hogy a magamét felejtsem”. Az egyetlen fia felnőve meglehetősen kicsapongó életet folytatott, két gyermeke is született, de ők nem élték meg a felnőttkort.

Cházár András, mint korábban már utaltam rá, nem szívelhette a „kalapos királyt”, II. Józsefet, de volt egy rendelete, amellyel egyetértett és ezt a vármegyével szemben is védelmezte. A császár 1784. május 1-jén kiadott rendeletében kötelezte a településeket, hogy írják össze a lakosokat és házszámokkal lássák el az épületeket. Ez a nemesség körében nagy felzúdulást keltett, noha a népszámlálás korábban is ismert volt már.

Cházár több alkalommal is felszólalt a jobbágyok és a szegény emberek érdekeinek képviseletében. 1790-ben terjesztette az országgyűlés elé 44 cikkelyből álló beadványát, amelyben az egységes mértékegységek bevezetésétől kezdve az utak állapotának és az ország egészségügyi ellátásának a javításán át, a mezőgazdaságot és az ipart segítő rendeletek érvényre juttatásáig sok mindent szorgalmazott. Emellett fontos szerepet játszott a burgonya Gömör megyei meghonosításában is. Miután erre felé a burgonyát általában grulyának nevezik, a nép száján Grulyavár lett Cházár egykori jólészi kúriája, amelynek pincéjében télre elraktározták a krumplit. Ezt ingyen osztogatta a szegényeknek, amikor szűkében voltak a kenyérnek.

A 200 esztendeje elhunyt kiváló magyar közéleti személyiség legnagyobb érdeme azonban a magyarországi siketnéma oktatás beindítása volt. A feljegyzések szerint valamikor az 1790-es évek végén egyik bécsi sétája alkalmával felfigyelt az ott működő siketnéma intézményre. Más források úgy tudják, hogy kisfiának nevelője, Magda Pál hívta fel a figyelmét rá és bíztatta arra, hogy tekintse meg. Felkereste az igazgatót, aki még mindig May József volt és megkérte őt, hogy vezesse végig az épületen. A látottak nagy hatással voltak rá és ekkor döntötte el, hogy kezdeményezi egy hasonló intézmény felállítását Magyarországon is. Eredetileg saját rozsnyói házát szemelte ki erre a célra, de amikor kérelmét benyújtotta a bécsi udvarhoz, ott azzal a feltétellel hagyták jóvá, hogy az intézetet Vácott hozzák létre. Közben Cházár egy bécsi lapban cikket jelentetett meg az elképzeléseiről és ez nagy visszhangot keltett. Hamarosan gyűjtés indult, hogy a befolyó pénzből fedezzék az alapításhoz szükséges kiadásokat. 1800. január 27-én egy három nyelven (magyarul, latinul és németül) írt felszólítást postázott saját költségén az ország jelentős nemeseihez és személyiségeihez és 1803-ra közel 340 adakozót sikerült meggyőznie az ügy fontosságáról. A kimutatások szerint mintegy 50 000 forintnyi adomány gyűlt össze.

Karcsú Antal Arzén már idézett munkájában a váci magyar királyi siketnéma intézet „keletkezéséről” szólva röviden megemlíti Cházárt, aki „ezen intézetnek hazánkbani meghonosítása és létesíthetése tekintetéből már szép buzgalmat fejtett ki”. Az intézménnyel foglalkozó terjedelmes fejezetben a továbbiakban azonban meglepő módon egy szó sincs róla, pedig nyilván érdekes lenne tudni, hogy amikor 1802. augusztus 15-én ünnepélyesen megnyitották a váci intézetet, miért feledkeztek meg Cházárról? Csak sejtjük, hogy ebben szerepet játszhatott korábbi, bizonyos értelemben Habsburg-ellenesnek tűnő közéleti szerepvállalása, de mindenekelőtt evangélikus vallása. A váci intézetet ugyanis a római katolikus egyház ingatlanain (a váci püspök egykori székházában) létesítették, számos katolikus egyházi méltóság pénzt is adományozott a siketnéma intézet javára és elképzelhető, hogy egy protestáns nemes kissé kilógott volna az ünneplő pápista társaságból. May József Szinnyei által említett budai bemutatójáról Karcsú a következőket jegyzi meg: „May József úr magával Budára két Bécsben nevelt siketnémát (Fáy Károlyt és Heinisch Károlyt) hozván, és velök nyilvánosan vizsgát tétetvén, s így megmutatván, mily nagy jótétemény hárul a siketnémákra nézve az ő tanítása által, köriratot határoztattak meneszteni az ország minden hatóságaihoz, melyekben ő fölsége felhívja alattvalóit az ő példája követésére, kérvén őket, hogy az intézet javára, tehetségök szerint adakozni siessenek, a tanultakat pedig kéri, hogy ezen intézet tanszékeire lépni vállalkozzanak”. Egy szóval sem utal Cházárra, aki maga kérte fel Mayt ennek a köriratnak a támogatására.

Cházár András tehát az ünnepélyes intézetavatón nem volt jelen, de a következő év tavaszán, 1803. május 20-án mégis eljutott Vácra és felkereste az által megálmodott intézményt.

A szülőfalu honlapján kissé kiszínezve szó van Cházár András „utóéletéről” is. Miután 1794-ben, annak ellenére, hogy korábban több vármegye is táblabírájává választotta, a tisztújító megyei közgyűlésen báró Prónai Gábor Gömör megyei főispán – „felső utasításra” – kihúzta a jelöltek listájáról és megfosztotta hivatalától is. Ettől kezdve jobbára visszavonultan élt Rozsnyón, egészen 1816. január 28-án bekövetkezett haláláig. A családi kriptában helyezték örök nyugalomra, amelyet a Grulyavárban alakítottak ki. A helyi legenda szerint valamikor az 1800-as évek végén egy legény, aki feltehetően egy kissé felöntött a garatra virtusból behatolt a kriptába, hogy ott töltsön egy éjszakát. Mivel egy idő után rázni kezdte a hideg, tüzet akart gyújtani a kriptában talált csontokból. Befűteni ugyan nem tudott, de a csontokat szétdobálta, később kutyák is megfordultak ott, Cházár András járom-és pofacsontját pedig az egyik uradalmi alkalmazott szolgáltatta be Andrássy Dénes grófnak, aki egy üvegbúra alatt helyezte el őket a következő felirattal: „Kinboke des Advokaten jólészi Cházár gefunden in seinen Geruft in Grulyavár”.

Ha kortársai nem is, az utókor mégis igazságot szolgáltatott Cházár Andrásnak. Ma az ő nevét viseli a váci intézet, számos teret, utcát és iskolát is róla neveztek el. Jólészi szülőháza sokáig a helyi iskolának adott otthont, az 1990-es években egyik szárnyát katolikus templommá alakították át. Emléktábla utal arra, hogy a falu legismertebb szülötte ebben az épületben látta meg a napvilágot. Egy kis emlékszobát is berendeztek itt, ahol Cházárral kapcsolatos képek, könyvek és egyéb tárgyak láthatók. Az egykori szülőházat mellszobra őrzi.